Oldalmegjelenítések száma a múlt héten

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: étterem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: étterem. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 7., vasárnap

A JÓ VENDÉG TUDJA, HOGY BALU IS CSAK EGY EMBER!

„Telefoncsöngés.
-       Itt a Bisztró. Miben segíthetek?
-       Milyen konyhát visznek? – kérdezi egy női hang.
-       Olaszt, hölgyem.
-       És mi a ma esti sushispecialitás?
Pillanatnyi csönd.
-       Nálunk nincs sushi, hölgyem.
-       Miért nincs?
-       Mert ez nem japán étterem.
Újabb szünet.
-       Tonhaluk van?
-       Van.
-       Nem csinálnak belőle sushit?”

A sztori igaz. Egy példa arra, hogy mekkora marha bír lenni  a kedves vendég, és milyen  lélekjelenlétre van szükség Balunak, hogy minden helyzetben udvarias és előzékeny maradjon.
A legidegesítőbb vendégek kategóriájába tartoznak, azok akik képtelenek kulturáltan viselkedni, akik nem köszönnek, az ajtón belépve észre sem veszik az eléjük siető pincért, akik nem ismerik azt, hogy „kérem” és „köszönöm”, vagy akik egyszerűen hülyének nézik az embert.
 „Egyszer egy idősebb pasas jött be hozzánk egy huszonéves fiúval. Miután megették a fő ételt , szólt,hogy menjek az asztalukhoz, mert problémás a vendég. Kiderült, hogy a férfi szerint nem lazacot, hanem valamilyen más tengeri halat kapott. Elnézést kértem, bár megemlítettem, hogy ez lehetetlen, hiszen az édesvízi halakon kívül csak lazacot tartunk. A férfi morgolódott, majd pár percel később közölte, hogy társa húsa pedig nem bélszín. Mivel hátszínt nem tartunk , ez sem volt valószínű, így megkérdeztem a fickótól, hogy egyáltalán szándékozik e fizetni. Mert ha erről szól: hát legyen a ház vendége, de ne rabolja az időmet. Mikor az asztal végzett , persze fizetés nélkül indultak a kijárathoz, én meg utánuk szóltam, hogy milyen sört ittak. Drehert, válaszolta a férfi. Na, mondom, akkor legalább ez egyezett a számlával, szóval akár ki is fizetheti. Megtette.”
Persze, ha valaki nem akar fizetni, az számos egyéb trükköt is bevethet. A leggyakoribb, hogy miután békésen megeszi az ételét, közli, hogy nem ízlett, esetleg túl drágának találja. De van olyan is, aki a drámaszakkörben szerzett tapasztalatát kamatoztatja.
„Volt olyan vendégem - írja Balu -, aki nekilát balhézni a főtétel alatt, hogy ő rosszul lesz a fokhagymától, és vigyem előle a kosztot.  Az ég szerelmére, olasz étterem vagyunk: minden tele van fokhagymával! Kivéve talán a tiramisut. Odahívtam a főnököm. Amikor ő udvariasan közölte , hogy a kisasszony az utolsó fűszálig elfogyasztott salátájában is volt fokhagyma, a nő látványosan allergiás rohamot kapott.”
Egyszerűbb taktika, ha valaki alkudozni kezd az árakon, vagy bogarat, vakolatot szór az ételébe (persze miután jóllakott), hogy panaszkodhasson, vagy egyszerűen hajszálat használ. Arra mondjuk egyébként is nagyon háklis tud lenni a kedves vendég.
Aztán ott van a bunkóság olyan formái, amikor a kedves vendég pökhendiségében nem lát túl az orránál. Szombat este a legjobb asztalt követeli, pedig nincs foglalása, késik, de nem szól, vagy egyszerűen el sem megy, mert öt másik helyen is foglalt asztalt, és mást választott. Nagy ügy! Hogy a vendéglős mennyit bukik az üresen várakozó asztalon, az lényegtelen.
Van, aki úgy érzi, hogy azért, mert fizet a kajáért, úgy bánhat velem, mintha egy bordélyban lenne.  Persze nem kell félteni a nőket sem. Fogdosnak, az orális szexről faggatnak, és a számtalanszor elhangzó kérdésre már csípőből lököm a „szerintem remekül néz ki, asszonyom” választ.
A „Tudja ki vagyok én ?”, „Tudja kinek dolgozom?” kezdetű kínos monológokon túl a „A tulaj jó barátom” kijelentést tartja a legmókásabbnak, Gondoljon bele ön szerint Balu nem tudja kik a tulajdonos valódi barátai? Szóval jobb, ha a kedves vendég a fenyítése valamivel érettebb eszközt talál.
Akadnak olyan vendégek, akik nem zsigerből bunkók, és valószínű, hogy nem is akarnak rosszat, de kényeskedésükkel, bizarr szokásaikkal bevésik magukat az emlékezetbe. A szakmabeliektől hallottunk olyanról, aki kizárólag maga szereti elkészíteni a limonádéját, aki elhozza saját teáját, előételét a vendéglőbe, aki új fogásokat talál ki, és azt igyekszik megfőzetni velem, vagy egyszerűen nem bír nem spórolni.
„- Még egyszer, mi volt az a bélszínes ételük? – Kérdezte az ideges madárszerű asszony a tizenkettes asztalnál.
-         Bélszín zöldbors-mártással, asszonyom.
-         Kérhetem a bélszínt mártás nélkül?
-         Természetesen.
-         Mennyibe is kerül a bélszín?
-         Négyezer-ötszáz forintba.
-         Ha szósz nélkül kérem olcsóbb?”
A megszállott bor kóstolók szintén az ártalmatlan kategóriába sorolhatók. Pincérünk szerint eleve béna, ha valaki a dugót szagolgatja, de amikor húsz percen át tart a bor kóstolási rituálé a ház egyik legolcsóbb boránál, azt nehezen bírja ki röhögés nélkül.
„Rendszeressen járt hozzánk egy német, aki mindig más ügyfeleket hozott. A borhoz nem értett, de az volt a szokása, hogy alkalmanként két- három palackot is kinyitattot, majd visszaküldte őket, mondván, hogy dugósak. – meséli a pesti vendéglátós barátom.- Mikor meguntam, hogy azért termel plusz költségeket , hogy felvágjon az üzlet tárai előtt, megmondtam neki, hogy mindketten tudjuk, hogy a boroknak semmi baja, és tőlem csinálhatja tovább ezt a műsort, de akkor mindent , amit kinyittat, felszámolok neki. Belement, de továbbra is visszaküldte a borokat.”
         Ha jó vendégek akarunk lenni, egy-két olyan dologra kell figyelnünk, ami egyébként eszünkbe sem jut. Például arra, hogy jobban járunk ha egyszerre rendeljük meg az elő- és főtételt, így biztosítjuk a konyhának a munka megfelelő ritmust, és nekünk sem kell várnunk ítéletrnapig.  Jobb ha nem rágcsálunk órákig egy tál rucolát csap vízzel, ha egyébként tele az étterem, és ha nem rángatjuk, veregetjük, de leginkább egyáltalán nem érintjük meg a dolgozókat. Akár egy sztriptíz bárban. Aztán érdemes előre szólni, hogy ha külön fizet azsztaltársaság, előre (de legalább másodszorra) megjegyezni a napi ajánlatot, és borravalóként nem gyors éttermi kupont, papír repülőt, vallási képe, vagy drogokat adni. Ha mégis megtesszük, akkor is marad egy jó túlélési stratégiája: tudja, hogy egyszer mindenki távozik.    



Baráti üdvözlettel:

                                   CHEF BALU

2012. július 22., vasárnap

„PECHES EMBER NE MENJEN A JÉGRE, AHOGY FALUSI GYEREK MEG NE GIZDULJON FŐLEG HA OLY EGYSZERŰ, MINT A BARLANGRAJZ”


Üdv barátaim!
Elnézéseteket kérve kisebb szünet után itt jelentkezem a blogon, amit remélem, elolvastok, és ha tetszik, majd követitek is. Kis szellemi táplálékot meg némi jó bort magamhoz véve, sok- sok anekdotát, emléket felidézve fogadjátok szeretettel



A LEGJOBB ÉTTEREM


         Emlékezzetek vissza! Régen, amikor étteremben vacsoráztatok, az egy kellemes élmény volt.
         Valaki más főzött, kiszolgálták, és mikor befejezted, rendet tettek helyetted. Neked csak rágnod, nyelned, és végül fizetned kellett.
         Ma nem így van. Úgy érzed magad, mint egy kísérleti patkány, akit minden esetben keresztülzavarnak egy útvesztőn, ha be akar kapni egy darab sajtot:
-        Jó estét kívánok – mondja a főpincér – Asztal 4 személyre?
-        Köszönöm szépen, igen.
-        Dohányzó vagy nem dohányzó?
-        Nem dohányzó
-        Benn, vagy a kerthelyiségben?
-        Gondolom, benn lenne a legjobb.
-        Igenis, uram. Hol szeretne ülni? Az ebédlőben, a mellette lévő verandán, vagy a különteremben?
-        Hadd gondolkozzam!
-        Tudok adni önöknek egy ragyogó asztalt a verandán nagyon szép kilátással.
-        Nagyszerű – és mi követtük őt.
-        Na, hol szeretnénk ülni? Kilátással a golfpályára? Kilátással a tóra vagy a hegyekre?
-        Amelyiket maga ajánlja.
Gondoltam, hadd döntsön ő is valamiben. Leültetett bennünket, nem tudtuk, milyen kilátással, mert kinn amúgy is tök sötét volt.
Ekkor megjelent egy fiatalember – jobban öltözve, mint bármelyikünk – és bemutatkozott.
-        Jó estét kívánok, a nevem Robert, és én leszek a pincérjük ma este. Szeretnének maguknak néhány percet, mielőtt rendelnek?
-        Nem szükséges – mondom neki -, én csak egy amolyan „hús és krumpli” pasi vagyok – szóval kérek egy marhasültet egybesült krumplival?
-        Leves vagy saláta?
-        Saláta
-        Van vegyes salátánk, cézár saláta, Oliva-saláta, babsaláta…
-        Vegyes salátát kérek.
-        Ahogy parancsolja, uram. Salátaöntetet?
Nem akartam dönteni.
-        Amilyen van, jó lesz.
-        Van francia, olasz, krémsajt…
-        Lepjen meg vele, hozzon, amit jónak lát!
-        Az olasz a mi specialitásunk. Jó lesz?
-        Ja – mondtam olyan kurtán, ahogy csak tőlem tellett. Elegem volt az udvariaskodásból.
-        És hogyan kívánja a sültkumplit?
-        Csak hozza úgy, ahogy van, nem kell hozzá semmi.
-        Nem kell vaj vagy tejföl?
-        Nem.
-        Talán chives vagy darált sült szalonna?
-        Nem. Mondja, ért maga magyarul? Nem akarok semmit hozzá, csak hozza a marhasültet és a sült krumplit!
-        A 15 vagy a 25 dekás sültet szeretné?
-        Bármelyiket.
-        Hogy kívánja elkészítve: félig sülten, közepesen sülten vagy teljesen átsütve?
-        Ide figyelj, Robi, kezdem elveszíteni a türelmemet…
-        Akkor most már csak a körítésekről – párolt brokkoli, kukorica, sárgarépa?
Nem bírtam tovább, felálltam, ledobtam a szalvétámat.
-        Hol, akarod ezt elintézni? Itt vagy menjünk ki?!
-        Nekem mindegy, uram… a parkolóhelyen, a hátsó udvaron vagy az utcán..?”
-        Rögtön, itt helyben!
Megpróbáltam behúzni egyet. Kecsesen elhajolt, és egy jobb egyenessel válaszolt, pontosan a bal szemem alá. Ez volt az első eset, amikor nem ajánlott fel nekem választékot.
Félik eszméletlenül visszaestem a székembe. Hallottam, hogy a főpincér csúnyán leteremti Robertet. Éreztem, hogy valaki meglazítja a nyakkendőmet. A főpincér sokszorosan bocsánatot kér és megkérdezi, hogy hívja-e a mentőket?
-        Nem, nem… csak adjon egy pohár vizet, mindjárt jobban leszek.
-        Igenis, uram! Milyet szeretne? Import kristályvizet, vagy szódavizet egy szelet citrommal ízesítve?
Mi ebből a tanulság? „ Nem a damasztabrosznál és az ezüst készletnél kezdődik a csúcsgasztronómia, hanem a nyersanyag minőségénél.
Nem az a lényeg, hogy méregdrága atlantai rombuszhalat, iráni kaviárt, francia libamájat vagy szarvasgombát adják el dúsgazdag embereknek.
         Nem akarok a gazdag emberek vendéglőse lenni. Nálam a krumpli is lehet is főszereplő, közönséges alapanyagokból is lehet kiemelkedőt kreálni.
         Különösen, ha az ember maga ülteti el a palántát és türelemmel ápolja, és nem engedek be tömegárut a konyhámba”