AJÁNDÉK MELYEL MEGLEPEM MAGAM- MAGAM

MOTTÓ:

„Az öregkor pontosan akkor kezdődik, amikor az embernek már nincs kedve derűs rácsodálkozásra”

Ha van igazság ezen a földön, akkor nekem már kétszer meg kellett volna halnom. Mértéktelenségem rossz ítélőképességem következtében a statisztikák szerint végzetes kimenetelű dolgok túltengnek az életemben. Ugyanis képtelen vagyok nemet mondani bármire, amit egy kicsit izgalmasnak vagy szórakoztatónak tűnik. Ennek értelmében már többször golyó vagy késelés általi halát kellet volna halnom hosszú börtönbüntetést kellett volna töltenem, de legalábbis dinnye nagyságú daganattal küszködnöm. Gyakran használom a kontrollját vesztett kamion példáját. Mi történne, ha miközben megyek az utcán és hirtelen elütne a kamion? Amint ott fekszem, az utolsó eszméletemnél töltött pillanatokban mi futhat át az agyamon?

Mit kellett volna megcsinálnom? Elszívhattam volna egy cigarettát, lehetne ez az egyik, vagy mégiscsak megdughattam volna az új pincércsajt vagy valami ilyesmi. Többet kellett volna szórakoznom, lazítanom, jobban kellett volna élveznem az életet, nekem nem lennének ilyen problémáim. Amikor szedik ki a lökhárítót a mellemből, biztos vagyok benne, semmilyen szórakozási lehetőség elmulasztását nem fogom megbánni. Megbánni valóim listáján inkább azok az emberek szerepelnek, akiket megbántottam, nem segítettem, továbbá az elvesztegetett javak és a ki nem használt lehetőségek. De még mindig itt vagyok, és ez naponta meglep.

2012. őszén úgy gondoltam, hogy minden kalandon keresztül mentem, a programszórakoztató izgalmas része pedig véget ért. Az hogy már túl vagyok rajta, mindenen túl vagyok mindent kipróbáltam inkább védekezési stratégia, mint elbizakodottság. Olyasvalami, ami visszatart attól, hogy a múlt hibáit újra elkövessem. Nem valami kísérleti hallucinogént akarom kipróbálni 40 éves koromban, nem akarok alámerülni a bűnözői szubkultúrában, vagy szexben utazzak, mint ezt egy korábbi időszakomban megtettem volna.

Úgy gondolom, hogy az én személyes kalandom már végéhez ért. Kényelmesen befészkelődtem otthonom biztonságába egy párral az oldalamon, aki néha elbűvölőnek tart. Akad munkám, amit szeretek és az isten szerelmére még életben vagyok. Bár már régóta a hosszabbításban játszom, de még mindig van egy két ötletem.

A párom, aki csodálatra méltó módon velem maradt, annak ellenére, hogy számtalanszor részegen kúszom haza és sokszor listákat állítok, össze munkát osztok, be ételek árán tökölök, egyáltalán nem figyelek rá. Ennek ellenére reggel mellettem ébred nevet a vicceimen, és ha szükséges figyelmeztet arra, hogy mekkora seggfej vagyok.

Ha felismer bárki, akit már tartott hasábburgonyát forró olajba nyári munkaként vagy szenvedett egy önkényeskedő séf zsarnoki uralmától, vagy a tulaj fasszágaitól, azt akarom, hogy kis memoárom tükrözze egy profi szakács világképét, amely földhöz ragadt keveréke a büszkeségnek és a beletörődöttségnek és mégis arra késztet, hogy reggel felkeljek és végezzem a dolgomat. Azzal vígasztalom magam, hogy elértem alkalmatlanságom szintjére.

Megöregedtem a térdeim már fáslizva sem bírják a gyorsaságom sem a régi hála az időnek, meg a rengeteg alkoholnak. Azzal vígasztalom magam, hogy mostanra eltűntem volna, ahogy az öreg szakácsok szoktak. Mert az életben mindig van utolsó alkalom. Az utolsó alkalom, hogy megmondhatom, hogy milyen munkahelyet akarok. Az utolsó alkalom hogy dühönghetek, majd hazaérve érezhetek büszkeséget és fáradtságot. Az utolsó alkalom, hogy a nélkül dughatok meg valakit annak nagy jelentőséget tulajdonítanék vagy maradhatok ki egész éjszakára és ébredhetek a földön. Az utolsó alkalom, amikor közel vagyok az emberekhez a világ minden tájáról fajra-hajlamra vallásra és származásra való tekintet nélkül. Lehet, hogy az utolsó hely a világon ahol csak az számít, hogy mit teszek.

Még nem tartok az életem végén, de máris hiányzik. Azt hiszem, lemegyek a konyhába és egy kicsit besegítek, mert ott biztonságban érzem magam.

PUTNOK, 2012-10-07.

                CHEF BALU