VIDÁM HARCKOCSIZÓK - VISSZAEMLÉKEZÉS

„Öregapám mondta vala:

-      Hogy aki nem issza le magát, esténként verekedésig. Ha nem kapott trippert az nem is férfi.

Nos, hogy is legyen 20 éve leszereltem. A nagyasszony konkrétan erősíti. „

Helyszín: a tatai harckocsizók lőtere. A gyakorlótér közvetlen tőszomszédságában – ne kérdezzétek , miért – egy elmegyógyintézet működött. Az ápoltak szentül hitték, hogy odakint háború folyik, hiába próbálták megmagyarázni az ápolók az ellenkezőjét, és a kórház által és a korház által a Néphadsereg  –  mert akkoriban még az volt  –  vezetése felé megeresztetett töménytelen tiltakozó levél is falra hányt borsónak bizonyult. A tankok jöttek - mentek, lövöldöztek, a betegek meg lapítottak, és időnként fedezéket próbáltak ásni a kórterembe.

Történt egyszer, hogy néhány T – 72AM típusú harckocsi éles lövészethez készülődött. Volt velünk egy kissé ittas műszaki őrmester is, aki egy darabig odakint szeszelgetett, majd bekopogott az egyik tankba, és kérte hadd üljön be, mert odakint unalmas. Beengedték, miért ne, csak éppen befelé másztában meglökte a harckocsi ágyújának irányítására szolgáló tárcsát. Ez nem lett volna nagy baj, mert a célra tartó automatika nem engedte volna kitérni a lövegcsövet, csakhogy az irányzó elfelejtette ezt rögzíteni, miután már célba vette a lőtéri célpontot. Rövidesen megkapták a tűzparancsot. Bumm! Telibe is verték a diliház portásfülkéjét…  Na, vége is lett mindjárt a lövészetnek, mindenki kiszállt, és gyorsan inni kezdett, mert biztosak voltak abban, hogy ezután egy darabig nem jutnak szeszhez. Szerencsére a fülke üres volt, a portás épp klotyón volt, nem lett belőle nagy balhé, de az ápoltak innentől semmi szín alatt nem voltak hajlandóak elhinni, hogy odakint csak gyakorlatoznak.

De nem ez volt az elmegyógyintézet és a harckocsizók egyetlen közös kalandja.

Egyszer egy ápolt szerzett valahol egy biciklit, és elindult vele haza. Normális esetben nem jutott volna ki a kapun, de a fent említett eset nyomán se kapu, se portásfülke nem volt. Kitekert a rétre, és elindult az orra után, mert hát bolond volt, ugyebár. A sors úgy hozta, hogy aznap is éles lövészet volt… Ültek a katonák a tankokban, várták a tűzparancsot már becélzott lövegekkel, amikor egyszer csak megjelent a célzókészülékben egy pizsamás kerékpáros! A katona meg kíváncsi, mind elkezdte nézni, tekerték utána a nézőkét. Igen ám, de ha ezzel nézelődnek, forog a lövegcső is. Mit látott a lövészetvezető tiszt? Azt, hogy hirtelen megjelent a lőtéren egy elmebeteg, és az összes harckocsi lassan utána fordította az ágyúját. De látta ezt a dilis is, és szegény úgy elkezdet tekerni, mintha a Tour de France-ot akarta volna megnyerni! Lett is ordítozás, sípolás, tüzet szüntess, mielőtt tévedésből megszórták volna pár repeszgránáttal. Aztán a mentők valahogy összeszedték az ápoltat, visszazsuppolták a helyére, de miután elmesélte bent a sztorit, már lassan az ápolók sem hitték, hogy nincs háború odakint.

A betegre szerencsére nem lőttek rá, de nem volt mindenki ilyen szerencsés.

Egyszer a harckocsiknak légvédelmi gyakorlatokat tartottak. Egy kifeszített drótkötélen egy helikopter-sziluettet mozgattak a lőtér fölött, azt kellett eltrafálni a tank tornyába épített légvédelmi géppuskával. A járművek felálltak, már éppen kezdték volna a műsort, amikor hirtelen rádióüzenet érkezett, hogy várjanak, mert Budapestről érkezik néhány tábornok, hogy a gyakorlatot megtekintse. Mit volt mit tenni, várakoztak.  A tábornokok meg is jöttek-helikopteren! Balszerencséjükre éppen a lőtér felől. Valamelyik faszemű tirpák meg azt hitte, az a célpont, és elkezdte osztani a 12,7 mm-essel. Szerencsére a keze is fából volt, mert nem találta el. A helikopter villámgyorsan elhúzott a környékről, a remek lövész pedig néhány hétig a hűvösön üldögélt.

Történt egyszer, hogy a lőtéren gépkocsizó lövészek és harckocsizók közös gyakorlatot tartottak. Mármost tudvalevő, hogy csörömpösök utálják a nyulakat, és viszont, ami rendszerint idővel kedves emlékké szelídülő, ám a helyszínen hajmeresztőnek tűnő szívatásokba torkollik.

Az egyik harckocsizó az ebédnél rájött, hogy a kiosztott káposztakonzerv átmérője éppen 100 milliméter, csakúgy, mint a T-72AM simacsövű lövegének űrmérete. (Nem véletlenül egyezett egyébként, de ez más téma.) Nosza, fogta a konzervet, betöltötte az ágyúcsőbe, mögé egy vaktöltetet, majd célba vette a lövészek BMP-jét, és bumm, odasózott nekik. Gondolta jó vicc lesz, majd takaríthatják a járművet. Hát nem… A konzerv úgy átment a BMP vékony páncélzatán, mint a sztaniolon, és a desszantérben robbant. Tiszta főtt káposzta lett minden! A hákásoknál nagy röhögés, a nyulaknál anyázás, pucolhatták ki a verdát. Utóbb, évekkel később kérdezték a harckocsizót, ugyan mi lett volna, ha a konzerv eltalál valakit.

-      Akkor még ma is sitten lennék - felelte nyugodtan.

Az egész század röhögött.

Üdv:

        CHEF BALU